Alkalmazd a FELOLVASÁS lehetőségét! Egér jobb gomb klikk után a legördülő ablakban keresd meg!

Részlet J.Z.Mann: A gyulai vár 63 napja című regényből.

Útonállók

A télnek vége, április van. A Partium, Magyarország legvitatottabb területe az 1500-as évek első felében, mert igényt tart rá az Oszmán birodalom és külön-külön a kettészakított Magyar Királyság. Az ország nyugati- és északi területe a Habsburg fennhatóság alatt lévő császári Magyar Királyság, a keleti, - délkeleti része a Keleti Magyar Királyság. Ők hárman tartanak igényt a partiumi területre. Az Oszmán birodalom akkor jelentkezik, amikor hódító csapatai elérik a déli határvidéket. A Magyar Királyság jogát vitatja, a Keleti Magyar Királysággal karöltve, ki katonailag megerősödve a török birodalom vazallusaként, Erdély néven vált ismertté, konfliktusok sorozatát gerjeszti a Magyar Királysággal szemben, azzal az eltökélt szándékkal, hogy helyébe lépjen. Leegyszerűsítve e korszakot, önző hatalmi- és anyagi érdek hajtja a versengést, hiszen jelentős adót hoz a terület birtoklása. A küzdelem, Partium lakóit sodorja egyre hátrányosabb helyzetbe, mivel mind a három hatalom követeli a neki járó éves adót. A visszásságok miatt hadak átvonulási és felvonulási helye lett ez a terület, aminek peremterületéhez Gyula és környéke is tartozik.

Veszélyes környékre ér az, aki erre jár, csak a nagyon elszánt és bátor emberek indulnak olyan hosszú útra egyedül, mint a hegyről leereszkedő, aradi úton haladó lovas. Magányos, poroszkáló, távoli körvonala halad a mocsaras tisztáson az erdő felé.  A lemenő nap, lovat és lovasát szürkére festi, csak sötétebb színe különbözteti meg a tájtól, mozgó foltként olvad a környezetbe. A nappali világos kék ég keleten már alkonyi mély, a fehér bárányfelhők Nap felé eső oldalát, még utolsó erejével, vörösre festi, így kergeti a szél az Erdélyi Középhegységtől nyugatra. Esőt nem cipelnek, könnyűek, kevesen vannak. Haladásuk gyorsabb, mint az úton vánszorgó lovasé, aki lehorgasztott fejjel, hajlott háttal, előre bukó vállakkal ül a nyergében.

• Talán alszik!? – kérdezhetnénk, vagy kételkedve…
• Mintha aludna?!
• Nem csak úgy látszik, hanem tényleg alszik! – állapítaná meg társa, ha lenne, de egyedül van, környezetében sehol-senki.

Lassan, szinte alig érzékelhetően ringó háttal, gépies ütemben lépked a ló, vigyázva lovasa álmát. Nem ez az oka vánszorgásának, hanem az egész napos cipekedés, korareggel kezdett, a hosszú úttól elfáradva lett cammogó a mozgása. Lankás területhez ér, a tavaszi összegyűlt olvadékvíz, kis tavakat szórt a dombközti területre. A víztócsa alatti talaj már kiolvadt, a benne lépkedő ló sártengert gyúrt belőle, nem volt kedve dagonyázni, de minden lábemelése hangos cuppanással növelte mocsarát. Ereje határán van, teljesen kimerült. Egy kisebb emelkedő következik, a ló a szilárdabb talajt érezve, leszegett fejjel, kinyújtott nyakkal veselkedik neki, itt már könnyebben szedi a lábát. Száját előre nyújtva, a fejét meg-megrángatva érzi, hogy nem feszül a kötőfék, a gyeplő lazán pihen a lovasa kezében, ami hozzáér a ló nyakához. Alkonyodik. A nap lenyugvó sugarai csak sejteti a látható színeket, a hegyek és dombok földi árnyai megnyúlnak, a táj felveszi a fehérből-feketébe menő éjszaka színeit. Az erdő fái közötti területet már uralja a sötétség, a dombok nyugati oldalát az alkonyi fény pásztázza.

A kutya határozott vakkantására a ló megáll, lovasa a nyakára billen, de azonnal felébred. Egy kuvasz jelzett néhány tíz ölről. Odafut a lovashoz, majd az álló ló mellé leül, fejét Arad felé fordítja. Nem látni senkit és semmit, csak az emelkedő utat, ami egy nagyobb dombon kanyarodik. A lovas leszáll a nyergéből, megigazítja az alatta lévő takarót, a lovára felcsatolja mind a négy lábszárvédőt, ellenőrzi a nyeregszíjakat, a lazábbakat meghúzza. Két kardját a hátán lévő hüvelybe teszi, páncéling övébe egy fokost és egy rövidebb tőrt szúr. Lazít a lándzsatartó száján, a benne lévő fegyvereket megemeli, úgy vizsgálja az akadálymentes kiemelést. A ló nyergének jobboldala egy összeszerelhető íjat tart, mellette, a tegezben több tucat vessző, a baloldalon felkötve, egy ökölpajzs pihen. Visszaül! Lenyúl a pajzsért, a szíját kioldja, gyors mozdulattal bal kezére csatolja. Jobb kezével kiemel egy lándzsát, középen megfogja, csuklóját a tartószíjba dugja, pengevégét az ég felé emeli, a másik, kör alakú nyelének fa végét, jobb csizmájának lábfejére illeszti, rátámasztja. Rövidet, nem éleset füttyent. A kuvasz elfut, a közelben egy bokorban meglapul úgy, hogy látni sem lehet, teljesen eltűnik. Most már a domb felől hallható a lovak dobogása. A lovas a pajzsot tartó balkezébe veszi a gyeplőt, kíméletesen meghúzza, a mozdulattal a lovát az érkező hang irányába fordítja. Horkanás volt a válasz, harciménhez illően, gyorsan felveszi az irányt. Fáradtsága régen elmúlt. A várható küzdelem izgalma látható rajta, lábai megfeszülnek, nyújtott, merev nyaka, emelt feje, előre hegyesedő fülei, kitágult orrcimpája mind-mind ezt jelzi. A lovas előrehajol, a fülébe súg valamit. A ló izgalma csökken, figyelme azonban nem, fülei még mindig az érkező dobogást figyeli, mozdulatlanul áll, egy keletfríz-belga, hidegvérű keverék. Fekete színét keletfríztől, test és idegrendszerét a brabant belga hidegvérűtől örökölte. Homloka középen egy fehér folt, marmagassága 5 láb. Hátsó lábai mozdulatlanul egymás mellett, első lábaival rövidet toppant, felemelt feje a lovasokra irányul. Mocorgását a lovasa nem veszi át. Nem volt egy siheder típus, a 75 hüvelyk magassághoz 200 font izom tartozik.

A dombok közötti erdőtisztáson feltűnnek a lovas felé vágtatók. A szürkület és a nagy távolság alakjukat elmossa. Hangoskodásuk már elérte a lovast, de érteni még nem lehet. A tisztásra érnek, megpillantják a mozdulatlan alakot, felé veszik az irányt. A lovas felemeli lándzsáját, a mozdulat jelzés az érkezőknek. Tudomásul veszik, lassítanak, majd hajítási távolságon kívül megállnak. A csapatban öten vannak, szedett- vetett öltözékben, össze-vissza lószerszámmal. Rabló martalócok, fut át a gondolat a lovas fején. Kiabálni kezdenek törökül, tatárul és románul, de meg se rezzen, végül egyikük megszólal magyarul.

• Hé, …. Te!  - pökhendi stílusban veti oda a szót, majd ugyan úgy folytatja.
• Ki vagy és mit keresel itt?!

A lovas a beszélő felé fordítja a fejét, megvetően végig méri, de továbbra is mozdulatlanul, némán áll.  A kötekedő a társaihoz fordul és törökül hadar valamit. Rövid diszkurzus után, ismét megszólítja.

• Tudsz magyarul, vagy kivágták a nyelved!?

Szavait fenyegetésnek szánja, szép lassan a hüvelyből kihúzza kardját, balkezével ránt egyet lova kantárján, amire a ló, nyerítéssel válaszol. Ijesztésnek szánja, de mutálóan skálázó hangja, vézna karja, lova kilátszó bordája miatt nevetséges bohócnak látszik a nagydarab hallgatag vitéz előtt. A többiek is hadonásznak, egyszerre, kiabálva beszélnek, teljes zűrzavart keltve magyaráznak a lovasnak, mintha annak mindenről tudnia kellene. Ő csak áll, testtartása nem változik, nincs szándékában megérteni a jövevényeket, sőt, erre utaló igyekezetének semmi nyoma. A hangzavar egyre nagyobb, észre sem veszik, hogy akaratukat a növekvő indulat irányítja, fegyverrel hadonászó kezük, támadó szándékot küld az ott állónak, viselkedésük nem békés szándékot sugall.

• Még egyszer kérdezem, … Te …, Koma … merre!?

Hogy mi kényszerítette, hogy épp ezekre a szavakra szólaljon meg nem tudni, de kevés levegővel kimondott szavai így is érthetően terjed a tisztáson.

• Komád neked a …! - Hogy merre, semmi közöd … ameddig jól esik! - Tűnjetek el az utamból! -mondja határozottan, hangja fikarcnyi félelem nélkül zengett.  

Ismét megbeszélik, sűrű bólogatással egyetértenek, hogy miben, azt a kérdező tolmácsolja, de céljuk és közös szándékuk, a további kötekedés.

• Ne Te ne … nem féled a társaságunkat? Nyisd ki azt a csipás két szemed, hát nem látsz?! Öten vagyunk… Hééé! - Biztos elbírunk veled! Nagy maflának nagyobb a darabja! Nagy baromállat a lovad, Te meg rajta egy marhanagy nehezék! Úgy megzavarunk, hogy a mocsár lesz az örök otthonod, elnyel és örökké magához köt! Hatszor körbe lovaglunk mire egyet pislogsz, még arra is lesz időnk, hogy kicsit átszabjuk a gatyád! Pedig igen kár lenne érte! No akkor mindent tegyél le szépen a lovad mellé és elhúzhatod az irhádat arra, amerről jöttél!

A szóáradat közben szép lassan közeledve, bekerítik. A lovas csak áll és vár, a kör bezárul. Lova egyik füle hátra figyel, jelzi, hogy ott is vannak támadók, másikat a szemben lévő alakokra irányítja.  A támadásra nem sokáig kell várni. A martalócok egyike harcias kiáltással, kardjával a kezében, vágtatva indul felé. A lovas balra fordítja lovát, hogy jobb-, a lándzsát tartó kezével fogadja a támadást, mikor balról megindul egy másik támadó. Tudja, hogy a jobb oldalról érkező előbb csap felé kardjával, ezért feláll a nyeregből, felsőtestét az érkező felé fordítja, a lándzsáját vízszintesen tartja úgy, hogy pengéje a lova feje mellett legyen, hegye az ellenfélre irányuljon. Várja a kedvező pozíciót, amit ellenfele hamar felkínál. A támadó a célponttól még igen messze van, de felemelt, kardot tartó keze és egész testtartása elárulja szándékát, azt is, hogy hova akar lesújtani. A lovas mellett elszáguldva a lándzsát tartó kezének külső oldalát szemelte ki, karjának alsó vagy felső részét célozta, olyan vágás akart bevinni, hogy kezét már ne tudja használni.

Egy tapasztalt harcos ilyen feltűnő testtartásból azonnal felismeri, hogy ellenfele mit akar. Döntött a támadás fogadásáról, nem vált fegyvert, a lándzsa marad a kezében. Kard, lándzsa ellen, ami a lándzsa hossza miatt előnyösebb, vele a támadót távolabb lehet tartani, de messzebbről lehet elérni. Csak nagyon ruganyos harcos választja a kardot ilyen helyzetben, hajlékonyságával kikerüli a lándzsát és visszanyúlva beviheti a halálos csapást. Napi gyakorlást és próbát igényel a mozdulatsor elsajátítása, no és egy engedelmességre betanított kiváló tulajdonságú lovat. A martalóc darabos izgága mozgása nem a betanult harmóniára utal, sőt, közelítve a lovashoz még hibák sorozatát is elköveti, a lova meg kitudja mióta az ővé? Lovát gyorsabb vágtára biztatja, ezért fel kell majd gyorsítani a cselekvési idejét, gyorsabb elhajlást és visszavágást kell produkálnia. Lehet erre ő is rájött, mert vágta közben megváltozott a terve, utolsó pillanatban döntötte el, hogy az álló harcost levegőben úszó lováról, kinyújtott karral, fentről vágja meg. Arra már nem terjedt ki a figyelme, hogy a levegőben úszó ló lelassul, a földön várakozónak több ideje marad a cselekvésre.

Amikor az ugró ló mind a négy lába eltávolodik a földről, az álló lovas előrehajol, ennyivel is növelni tudja a kinyújtott karjában lévő lándzsa hosszát, és így szúr az emelkedő lovas felé. Látja a találat helyét. A lándzsa felvágja a ló nyakát és behatol lovasa kardot fogó kezének felkarjába és a válla felett megáll, miközben hosszan felmetszi karjának felső részét. A támadó kezéből kirepülő kardot a védő a bal kezében lévő pajzzsal üti félre. Néhány pillanat után vérzuhatag indul el az állati és emberi sebekből. A ló összerogyva huppant a földre, majdnem maga alá temetve a jajveszékelő lovasát, aki ijedtében, a hatalmas vértócsában ájultan terül el.

A lovas számára megszűnt a veszély, de érkezik a másik, a balról támadó, annyi ideje marad, hogy pajzsát felemelve hárítsa a mellette elvágtató lovas kardcsapását. Megfordítja a lovát, közben egy mozdulattal kiakasztja kezét a lándzsaszíjból, majd iszonyatos erővel, dárdaként a vágtató lovas után hajítja. A surrogó lándzsa puffanásánál csak a haramia nyögése hangosabb, nagy távolságra jelzi a találatot. A befúródó lándzsa pengéje átszalad a martalócon és a mellkasán jön ki. A lándzsanyél a vágtató ló ütemes mozgását veszi fel, mellkason és a háton pengéje hatalmas sebet vág, még nézni is borzalmas a testéből, sugárban fröccsenő vér. Az imbolygó alakból a ló néhány lépése után a lándzsa nyele ér először földet, de a következő pillanatban, fémesen csengő hanggal az éle is követi.  Ez halálos találat, a cingár rabló már a nyergében kileheli lelkét, csak a véletlen imbolygás tartja még lova nyergében, ernyedt teste kiesik az ütemből, és hatalmas puffanással éri el a földet.

A három martalóc nem okul a látottakon, ahelyett, hogy a sikertelen támadástól megjuhászkodnának, vér borítja el az agyukat, torzult arccal néznek egymásra, bosszú szavakat és káromkodást csikorgatnak fogaik között.  Szitok szavak üvöltése közben, legerősebb mellé lovagolnak, így lesz ő a vezérük, aki fölemelt kézzel előre lendített kardjával, rámutatva az ellenségre kiáltja.

• Támadás!

A lovas szembe fordulva vár, majd egy igen magas hangon, éleset füttyent. A bokorból Talpas az ott rejtőzködő komondor ugrik elő.  A vágtázók a megtett út felén lehetnek, amikor közel hozzájuk, előttük átszalad a kutya. Az utolsó lovassal csaknem ütközik, de felugorva a ló nyakához, hangos morgásától és csattogó fogaitól ijedten hőköl vissza. Lerogy a hátsó lábaira és hirtelen megáll, lovasát a lendület tovább viszi, átrepül a feje fölött, és veszélyesen csapódik a földre. A ló feláll és lovasa nélkül vágtat tovább. A martalóc megúszta, nem törik csontja, nem éri sérülés, mert futva, a kutyát szidva veszi üldözőbe. Talpas játéknak képzeli, csak akkor szalad tovább, ha túl közel érzi a hadonászó embert. Az erdő felé vezeti, távolodva az ütközettől. A maradék két haramia tovább vágtat. Dühük égtelen nagyra nő az újabb veszteség miatt. A lovas leakasztja a pajzsát, kiemelkedve a nyergéből célba veszi az egyik támadót és felé hajítja úgy, hogy a pajzs saját tengelye körül pörögve közelítse a célt. Hátborzongató-, irtózatos morgó hangon repül, eléri a lovast, akit szinte derékban kettévág. Lován hátra billenve csúszik ki a nyergéből, de kengyelbe szorult lába nem engedte a földre esni. A ló megérezhette, hogy gazdája nincs a nyeregben ezért néhány öl megtétele után megállt, lehajló feje ehető fű után kezdett kutatni.

Most már egy az egy ellen indulhat a támadás. A háti hüvelyből előhúzza két kardját, térdével megszorítva a lovát, vágtára ösztönzi. A ló felgyorsul, teljes összhangban közelítik az ellenfelet, amikor odahajol a füléhez, csak annyit mond.

• Tied!

A ló tudja milyen parancsot kapott, megcélozza a haramia lovát, már nem figyel másra, csak az érkező ellenfelére. Engedélyt kapott, harcolhat. Hatalmas teste beleremeg az izgalomtól, ő is gyorsít, a rajta lévő páncélháló és a fegyverek égtelen zörgésbe kezdenek. Bízott erejében, verejtéke az önbizalom illatát árasztja. Lehetne részletezni mi adja a magas önbizalmat, említhetném a hűséget, a harci képzettséget, a harctéri tapasztalatot, de a felsoroltak mindegyike az önbizalmát eredményezi.  A levegőből mélyet szippant, az ellenfelének ló szagát keresi. Több ütközet és párbaj levegőjét szívta már magába, összehasonlításhoz kell most ellenfele jelenlegi szaga. Megérezte.  A rettegés és félelem szagát szívja be, ami kimerültséggel keveredve, messze terjedő, bűzös szaggal árasztja el a környéket. Ezt érzi meg a hatalmas termetű ló, ami még jobban megnöveli önbizalmát. Kíméletlen tapasztalaton van túl, megélt csaták borzalmai növelték cselekedeteinek ösztönös végrehajtását, csak ezekből kellet alkalmazni egyet, ami e támadás túlélését megoldja. Döntött, át akar gázolni ellenfelén. Tovább növeli a sebességét. 

A lovas érzi a ló szándékát, veszélyesnek tartja, beméri a távolságot, ha ilyen sebességgel ütközik, akkor lovának sérülése elkerülhetetlen. Nem akarja, hogy a levegőben úszva zuhanjon ellenfelére és azt így taglózza le, ezért visszafogja, galoppra vált. Egymásnak rohannak. A bal hátsó lábát a földön lévő jobb mellé teszi, nyitott szemeivel figyelve a haramia lovát, szügyével ütközik, a jobb első lábának felső részével. Egy harapással akarja levezetni dühét, de nem éri el, a vézna ló meginog és eldől, így a fogai a nyaka előtt annyival koccannak, hogy felhasítja a felboruló ló bőrét. A lovon ülő haramia csak néma szemlélője a történteknek, ideges kapkodása eredménytelen, felborult lováról hosszas repülés után, kiabálással, jajgatással érkezik a földre.

A győztes ló méltóságteljesen megáll a földön vadul ziháló, kapálózó mellett, fejét többször felrángatva bólogatással jelzi győzelmét. Lassan megnyugszik. Gazdája leszáll a hátáról. Ekkor közelít Talpas és az őt üldöző martalóc. A ló mögött elszaladva vakkant egyet, amire a ló felemeli a két hátsó lábát és hatalmasat rúg a kutyát üldözőbe. Szó nélkül elájulva a társa mellé repülve elterül. 

• Ügyes vagy Lógó!

Dicséri lovát a gazdája és megpaskolja annak nyakát. A ló, fejét gazdája fejéhez nyomva fogadja a kedves szavakat és a simogatást.  Talpas is odaér és leül Lógó mellé, esdeklő szemmel várja a dicséretet.

• Jó van Talpas, te is ügyes vagy! - borzolja meg feje búbját.

A kutya nagyot ásítva teszi fejét első lábaira és hűséges szemmel néz fel gazdájára. A győztes lovas elengedi lova gyeplőjét és odamegy a nyöszörgő martalócokhoz.  Ketten maradtak, kik még mozogni tudnak. A lovas az ütközet helyét vizsgálja, körülnéz, három lovat lát a tisztáson legelészni, a többi vagy elszalad, vagy elpusztulva fekszik a magas fűben. Odaszólt a nyöszörgőknek.

• Fölállni! -az egyik megteszi, a másik visszahuppan a földre.
• Ne bántson Vitéz Uram, az Isten is megáldja! - könyörög az álló haramia.
• No, hogyhogy beszéled a magyart és hiszel Istenben?! - szól a győztes.
• Birka mód tudsz viselkedni, csak nyájban érzed magad biztonságban? - majd kiadja a parancsot.
• Lovat, fegyvert szedd össze és tedd ide a lovam elé, ha készen vagy a továbbiakat majd meglátom!   

Azzal elindul bejárni a csatateret. Megnézni a lovakat és embereket.  Egy elpusztult lóba és egy meghalt haramiába botlik, akiken már nem tud segíteni. Távolabb ájultan fekszik a kezén sérült támadó, sebéből még mindig szivárog a vér. Övéből kihúz egy vékony, ostornak való szíjat, és szorosan betekeri a seb fölötti kart.  A szivárgás eláll. Visszaindul a lovához. A lovakat már összeszedte a mozogni tudó haramia, kardokat, fokosokat és egy pajzsot a gúlába tette.  

• Egy ló és egy cimborád még él, hagytam ott egy tőrt, ha a társadnak kiégeted sebét, akkor megmenekül, ezt, aki itt fekszik vidd magaddal, a holtakat temesd el.  Fegyvereidet, tedd a többi közé, indulhatsz hozzájuk!

A haramia sebesült társa hóna alá nyúlt, kezét a vállán átveti, lassan, minden lépésnél nyögve egyet, elindulnak az ájultan fekvő társuk felé. A lovas nem várja meg a vánszorgás végét, a három lovat átvizsgálja, a lószerszámokat megnézi a gyeplőjüket egy közös vezetőszárra összeköti, és így erősítette Lógó lova nyergéhez. A fegyvereket felmálházta a vendéglovakra. Gyalog vezetve lovát elindul az erdő felé. Néhány méter után kitaposott úthoz ér, aminek déli iránya Arad felé vezet, északi iránya a Gyula környéki mocsárba. Az északra tartó úton indul. Széles, szekér- és lójárta nyomon éri el az erdőt. Bent az erdőben, szemmagasságban már sötét van, csak a fakoronák fölött dereng valami, nem látja inkább csak sejti a fa lombkoronájának végét. Egy kisebb tisztást keres, reménykedve abban, hogy legyen víz neki és a lovaknak és így megfelel éjszakai pihenőnek. Szaporázza lépteit. Az erdőben már minden élőlény, két- és négylábú pihen, néha hallatszik egy-egy lehulló faág reccsenése, a télről itt maradt avar zöreje, és a fák áprilisi tavaszra kibújt fiatal lombjának suhogása, azután csend. A lovas és lova némán halad az úton, csak Talpas rohangál körülöttük, minden neszre reagál, hol vakkant, hol odafut, megugatva a láthatatlant.  Egy idő után, fáradtságtól lecsillapodva, szófogadóan lépked a kis csapat előtt. Így haladnak az erdőben egyre beljebb és beljebb.

Először Lógó kapja fel a fejét és rántott egyet a kantárszárán, majd Talpas ugrik ki a sorból és balra, egy alig észrevehető ösvényen megáll, visszanéz a gazdájára, aki túl fáradt arra, hogy jelzését észre vegye, ezért a kutya néhány métert megtesz felé, majd akaratának nyomatékot adva ugatva fut vissza a frissen felfedezett ösvényhez.

• Hé, … mi a fene van veletek?! – Mi van Talpas? – Mit akarsz?

A hangra a kutya csóválni kezdi a farkát, a ló pedig elindul az ösvény felé, megfeszítve lovasa kezében lévő hajtószárat.  Odaérnek Talpashoz! A kutya mellől már érezhető volt az égett szárazfa füstjének illata és halk kutyaugatás hallatszik. Elindulnak az ösvényen. Nemsokára billegő fáklyafény csillog a fák között. Hamar elérik helyét, a tanyát, ahol kivilágított udvarból dühödt kutya kiabál. Nem kell sokáig várni egy kóbor kutyahad acsarkodása is csatlakozik hozzá és vicsorítva közelítenek. Talpast úgy kell visszafogni.

• Vissza… az anyátok hétszentségit!

Kiált ki a tanya udvarából egy férfihang, s máris repül egy földdarab a kutyák közé. Az eltalált kutya vonyítva húzódik távolabb, majd a többivel együtt elsomfordálnak a bozótosba, onnan, csendben, tisztes távolságból figyelik Talpast. A beszéd hallatán a karaván megáll. A hang tulajdonosa a kerítés mögül kérdezi.

• Mi járatban errefelé, Atyafi! – és beszéd közben kinyitja a kapun lévő kisajtót. Kilép rajta és így folytatja.
• Eldugott, erdő és mocsár határolt terület ez! Ember alig találja! Hogyan kerültél mégis az idevezető útra?

A lovas egy pillanatnál tovább gondolkodik. Sérti az önérzetét az Atyafi megszólítás, de elengedi, nem reagál rá, mintha nem is hallaná. Gondolatban az fut át az agyán, ha ez itt kardot hordana oldalán, akkor annak lapjának, hátán csattogó ütemére táncoltatná meg, saját portabejárata előtt. Mint ahogy jön a gondolata úgy el is száll, helyette így szól.

• Utamtól eltérített néhány hőbörgő, akiket meg kellett leckéztetnem! Kicsit tovább tartott, mint gondoltam, rám sötétedett! Az erdőben kerestem szállást, amikor társaim látták- és megérezték a tüzed füstjét, hallották a kutyák hangját! Hát erre vettem utam!
• Látom kardforgató ember vagy, akkor van neved, amin emlegetnek bajtársaid és rettegnek ellenségeid!
• Apám a Hermann nevet hagyta rám, anyám a Karl nevet tette mellé, ez még Burcia területén, Erdély legmélyén történt! Így a becsületes nevem Karl Hermann von Burcia! Most már tudod a nevem, de ez a tanya is tartozik egy faluhoz vagy magában áll a világ végén?
• Igen tartozik, Elek a falu neve! Néhány ház benne kisebb-nagyobb lélekszámú családdal! Most már tudod hol vagy, azt is, hogy késő van, ha maradni akarsz kerülj beljebb! - azzal kinyitotta a kiskaput tartalmazó nagykapu szárnyát és tessékeli a porta belsejébe.

Talpas ugrik először az udvarba, Dongó a házőrző kutya fenyegetően rohan felé. Talpas szembefordul vele, olyan izgalomba jön és olyan ideges lesz, hogy nyakszirtjétől a gerincéig feláll a hátán a szőr a farkán folytatva, egészen annak végéig. Nem csóválja a farkát, pofáját oldalt felhúzza, fogát vicsorítja, kivillantja ínyét így mutatja meg hatalmas agyarát. Mint aki megkövül, mozdulatlanul, morogva várja a támadó kutyát. Néhány lépéssel Talpas előtt Dongó megáll, de olyan hírtelen, hogy az már művészet, hátsó lába közé csapja a farkát és nyüszítve menekül a közeli szalmakazalba fúrt lyukba. Talpas lenyugodott, elindul és komótosan cikcakkban szaglássza az udvart, a fontosabb helyeket nagy alapossággal bejelöli.

• Köszönöm, az invitálást elfogadom! Most már tudod a nevem, de ki az, aki vendégül lát? Mi a neved gazduram?
• Vendégül látlak, persze vendégül látlak, bár nagyon ritkán teszem, félő itt az idegen ember, meg alig jár erre valaki! Habár Te becsületesnek látszol! Apám a Vida nevet viselte, születésemkor a György nevet kaptam! Nálunk a foglalkozást teszik a név után, a környéken lakó azonos nevű embereket a mestersége különbözteti meg egymástól, ezért a nevem Vida György a kovács.

Beszéde közben a ház közelében álló, hatalmas udvari gerendaasztalhoz vezeti a vendéget. Odamegy a kétoldali oszlopok fáklyáihoz és a kezében lévővel sorban meggyújtja őket, majd a ház felé fordulva,

• Ana! Vendégünk van! –  kiabál.
• A feleségem. – világosítja fel Karlt.
• Lássuk el a lovakat, addig elkészül az asztal.

Megsem várja az asszony érkezését elindul az istálló felé. Karl csak most nézi meg alaposabban a portát.  A hatalmas udvarban egy szekér kényelmesen körbe járhat, még vigyáznia sem kell arra, hogy valaminek nekimegy vagy felborít. Az udvar teljesen zárt, három oldalán épületekkel, elől fából készült gerendakerítéssel határolt, rajta a bejárati kapu. A portára itt lehet bejutni, az előbb ezen léptek be, a balszárnyában egy ajtó, itt jött ki György, amikor Karlt észrevette. Egyszemélyes kiskapu, a nagyot nem kell mindig kitárni, ha valaki teher nélkül érkezik. Balra, a kerítés nagykapu távolságú a lakóház falára fut, jobbra ugyan ilyen méretre a kovácsműhely. A kovácsműhely folytatásaként egy magtár és egy szérű. A két épületsort szemben az istállók zárják le. A házvégi oldalon a lóistálló. Ide igyekeznek a saját és a haramiák három lovával.  Az ajtón belépve, az udvar felöli fal mellett lehet végig járni. Egyszerű kivitellel megvalósított karámok sorakoznak egymás mellett, bennük lovakkal és üres helyekkel. A karámokat egymástól karvastagságú gerendával választják el, a jászol a szemközti fal előtt, a szénatartót e fölött, a falra szerelték.

Karl leveszi a málhát a lovakról, majd mielőtt bevezetné őket a karámba, egyenként lecsutakolja. Lógóval kezdi. A ló némán tűri, majd, ahol már járt a kefe, saját maga megremegteti a bőrét, amivel rendezi a mozgó terület szőrzetét. Alapos vizsgálatba kezd, a viadalban sérülésnek legjobban kitett részeit tenyérnyi méretekként aprólékosan nézi át. Megnyugszik, látja, hogy nincs sérülés. Amikor elkészül egy üres karámba vezeti és rácsukja az ajtót. A további lovakat a gazdával együtt csutakolják le, ugyan olyan alapossággal teszik, mint ő Lógót.

• Kár, hogy ilyen véznák, pedig jó felépítésűek, ezt inkább magának mondja a gazda!
• Majd napfénynél megnézzük van e sérülés rajtuk! -nyugtatja magát Karl.

A lószerszámokat a karámmal szemben lévő falon kialakított helyre teszik. Még egyszer egy vödör vízzel lépnek hozzájuk, megitatják őket, megnézik van-e a jászolban abrak, széna a tartóban, majd kijönnek az istállóból.

• Hát!? Ennyi lovam még nem volt, kilenc lóval majdnem tele az istállóm! Gazdag ember lettem! - mondta hamiskásan György és szélesen mosolyog.

Az asztalt már Ana megterítette, majd észrevétlenül visszavonul a házba. György a kovács leül, int Karlnak, hogy foglaljon helyett. A sülthúsok mellett füstöltszalonna, egy öt kilós kenyér fele, uborka, vöröshagyma, érett marhagomolya sajt, egy félliteres köcsögben tejfölös aludttej. Az ember nyála a terítékre nézve szinte elcsordul. Így volt ezzel Karl is.

•  No ez már asztal! -dicséri.

György elővett egy kulacsot és nyújtja Karl felé.

• Egészségünkre! – mondta.
• Egészségünkre! Gesundheit! -  feleli Karl, majd jó nagyot kortyol belőle.
• Áhhh… haaa…, szilvórium, nálunk is főzik Erdélyben! -mondja és visszaadja a kulacsot.
• A falusi kocsmárosunk minden erjedt gyümölcsöt kiéget, ami nem ecetszagú!  Csak részesedést kér belőle! Az itókával megalapozott a gyomor könnyebben befogadja és feldolgozza a zsíros falatokat! -válaszolt György.

Leülnek, és igen gyorsan hatalmas pusztítást végeznek, azt lehet hinni, hogy jó étvágyuknak nincs határa, nemsokára úgy néz ki az asztal, mint egy csatatér, feldúlt tányérok, korsók és összekent teríték mindenhol, ami jelzi, hogy abban volt valami finom harapni való. Talán egy-két fertály óra, de lehet az is, hogy több idő repül el szó nélkül, csámcsogással, cuppogással és nagy böfögések közepette. A vacsora alatt Talpas és Dongó a két kutya is kibékül, ott sürögnek az asztal körül, várva a lehulló falatokat, vagy a ledobott csontokat. A kovács feláll, bemegy a házba, majd egy korsóval és két kupával jön vissza.

• Ez még óbor, mindjárt itt az új! -ezen jót nevet, mivel ő is tudja, hogy április van, éppen tavaszodik, az októberi szüret még igen messze van, de hol van még annak a bora?  
• Öblítsük le a vacsorát! -és leteszi az asztalra a két kupát.

Leül az asztal mellé, teletölti a kupákat, majd az egyiket felemelve, némán int vele Karlnak. Ő is így tesz, majd egyszuszra felhajtja a tartalmát. Karl megelégedéssel dől hátra. Érzi, az elégedettség végigfutott a testén. Régen ivott alkoholt evés előtt és az után, de ha nem kezd el beszélni, akkor testét elnyomja a teltség és a szesz okozta fáradtság.

• Fenséges lakoma volt, még egy király is megirigyelte volna! Régen volt ilyenben részem!
• Én kishitű, azt hittem, hogy nem leszel megelégedve a terítékkel! Ahogy nézem a ruhád, lovad és fegyvered, úgy gondolná magamfajta paraszt, hogy nálad minden nap lakoma!
• Hahaha! -Karl nevet a hallottokon.
• Egy zsoldos nem engedheti meg magának a mindennapi lakomát! Van, amikor igen, de leginkább nem!
• Zsoldos!? Azt pedig jól megfizeti a szultán, de a király is. Az egy jó mesterség. És hogyan lettél az?
• Apai ágon örököltem. Őseim 1200-as évek elején, a keresztes hadjáratok befejeztével Palesztinából jöttek vissza, II. András király engedélyével telepedtek le Dél-Erdélyben. Őket nevezték teuton lovagoknak. A királlyal kötött megállapodásban azt vállalták, hogy vigyáznak Erdély déli határaira, a kunokkal határos területekre. Feleséget is hozott magával, aki vallon volt. A legidősebb fia elvett egy echte magyar lányt, így került magyarvér a családunkba, évek folyamán ez többször előfordult. Ha jól megvizsgálom, inkább vagyok magyar, mint szász, mert németségemre csak a nevem utal, meg az általam használt néhány német szó, amit még tudok, ezek mindenki által is ismertek, szeretem használni őket. A történetnek még nincs vége, mert több izgága lovag, a kapott területből teljes önállóságot akart megvalósítani, a király ezt nem engedte és a hadserege kizavarta őket az országból. Voltak, akik ebben nem vettek részt, azok megtarthatták vagyonukat, birtokait és itt maradhattak. Ezek közé tartoztak az őseim, még most is ott élnek.
• Még mindig nem tudom hogyan lettél zsoldos? – kérdezett rá György.
• Ez a családnevelési hagyomány. A teuton lovagi családban generációk hosszú során keresztül egy gyereket mindig harctudományra nevelnek. Így jut tovább az a tudás, amit egy lovagi család századokon keresztül megtanul. Az egyik gyerek ezt örököli, a másik a birtokot, a többi fiúból lehet pap vagy gazdag családba nősülnek, a lányok férjhez mennek.
• Akkor minden lovagi tudásodat apádtól tanultad meg?
• Nemcsak tőle! Ennél azért bonyolultabb. Suhanc korában a zsoldosnak, de mondhatjuk lovagnak szánt gyereket az apja benevezi lovagitornára. Ott, mint az apja és a családnév lovagi apródja megküzd egy másik apróddal. Ezen sem az apa, sem a lovagok nem indulnak, ők a mesterek. A mesterek vagy tanítói cím annál többet ér, minél több apródja szerez versenygyőzelmet. Egy tornagyőzelem után az apród választhat a mesterénél dicsőbb tanítómestert. Átkerülni az új tanítóhoz csak akkor lehet, ha a mester is elfogadja apródjának. Minél több mestere volt egy apródnak annál képzettebb és annál több a tornagyőzelme.
• És az apródból mikor lesz lovag? Gondolom ez sem olyan egyszerű.
• A mester először saját iskolájában tornát rendez, ebben a viadalban indulnak el a jelöltek. Csak egy, a győztes indulhat el a lovagi tornán. Ott már abból lehet tudni, hogy valaki kezdő, ha bemutatásakor nem sorolják fel győzelmeit.
•  Minden mesterségnek meg vannak a fortélyai. - dörmögte György. Majd így folytatta.
• A kovácsnak ismernie kell a vasat, persze a többi fémet is. Tudnia kell mikor lesz lágy, mikor lesz kemény, tömör és szikár. Ehhez meddig kell izzítani és kalapáccsal megformálni, vízben vagy olajban edzeni. A kovácsoláshoz milyen színű izzott vasat kell használni és azt meddig lehet törés-és repedés nélkül az üllőn tartva kalapáccsal megdolgozni.

György arca és szeme szinte látja, beszéde sugározza a vas formálásának módszerét, Karl megállapíthatta magában, hogy jó kovács lehet ez a gazda. György kitölti az utolsó cseppet is a korsóból, majd felállva megemelve kupáját mondja.

• Jóéjszakát, menjünk be a házba, tisztálkodás után térjünk nyugovóra!

Kinyújtott karjában a kupával várja vendége üdvözletét. Karl is feláll, hozzáüti kupáját a másikhoz, és felhajtja a kissé savanykás száraz vörösbort.

• Köszönöm az invitálást, de az éjszakát inkább idekinn tölteném! Hosszú volt az út, szállt rám a vér és a por. A küzdelem és a nap melege sem csökkentette verejtékemet, terjengős szagommal nem szeretném elárasztani otthonod.
• Köszönöm figyelmességed! Tisztálkodhatsz, moshatod ruhádat, a gémeskút melletti dézsában a naptól melegített vízből meríthetsz kedvedre. Mosdótálat, puhaszappant és törölközőt mindjárt hozok. Ágyad megtalálod a ház verandáján.

Elindul a házba, de hamarosan visszatér, hozva, amit ígért. Leteszi az egyik padra, int Karlnak, és elment. Ő bemegy az istállóba, magához veszi a tarisznyáját, menet közben a székről felveszi a mosdótálat meg ami benne van, kezében még egy égő fáklya is elfér, odamegy a kúthoz. Helyére teszi a fáklyát, kiüríti a tálat, egy fazékkal vizet merít a dézsából. Körbenéz, nem messze lát egy álló farönköt, odaviszi és ráteszi. A sötétség eltakarja. Leveszi a ruháját, néhány lépéssel távolabb leteszi, hogy ne érje víz. Lekeni magát folyékony szappannal, majd kezével merítve a vizet, egész testét alaposan lemossa a feje búbjától a lába ujjáig. Amikor megelégeli, tarisznyájából elővesz egy tenyérnyi fadarabot. A fadarabból rövidre vágott lószőr áll ki, három vagy négy sorban igen közel egymáshoz. A kezét a könyökét, a térdét és a lábfejét az ujjaknál igen erősen átdörzsöli a szappanba mártott kefével. Majd egy jóval kisebb, de hosszabb nyélen lévő kefét vesz elő, bemártja a sóba és a fogait dörzsölve megtisztítja. Mire elvégezi szinte teljesen leszárad a teste, a maradékot felitatja a törölközővel. Egy térdig érő, összetekert inget vesz elő a tarisznyából és magára veszi, majd egy vékony szíjjal a derekát átköti. A levetett inget, kapcát alaposan átmossa, kicsavarja belőle a vizet, majd kiteregeti egy faágra. Elég meleg van már ahhoz, hogy reggelre megszáradjon, nem kell éjszakára maga alatt szárítania. Ölébe veszi páncélingét, köpenyét, kar- és lábszárvédőjét, csizmáját, könnyű, bőrből készült sisakját és a hüvelyben lévő kardokat. Elindul a veranda felé, menet közben Talpas csatlakozik hozzá. Amerre halad, egy erre kialakított, nyeles, vasból készült, kúp alakú szerszámmal kioltja a fáklyák lángjait. Gondosan, a felöltözéskor szükséges sorrendben pakolja le ruháit az ágy végére, két kardját markolattal az ágy széléhez a feje alá teszi. Lefekszik az ágyra, a takarót derékig magára húzza. Talpas az ágy mellé teszi le magát, fejét két elsőlábára hajtva pislog a gazdájára. Karl háton fekve néz az égboltra. A keletről vonuló felhők között néha előbukkannak a csillagok és a hold. Ilyenkor fehér fényben úszik az egyébként sötét udvar. Csend van, néha ló dobbant az istállóban vagy malac sír fel, de aztán megint csend. Érezte a pihenő alvás hívó szavát, és nem ellenkezett, szinte rátapad a friss szalmaágyra, gyorsan elalaludt.

“Eddig a jóra neveltelek, ezután az életre”

J.Z.Mann

Gyermeknap

A gyár udvarán lépkedtem, a szerelőcsarnokba igyekeztem, az irodai épület első emeletének tervezési osztályáról indultam el. Az átvevőknek vittem az újítási jegyzékeket és azok kivitelezési dokumentumait. Péntek délután volt, a reggeli műszak túlórázott, a herszoni gyár konvejor vezérlőszekrényeit adták át a MEEI (Magyar Elektronikai Ellenőrző Intézet) bevizsgáló mérnökeinek. A hatalmas szerelőműhely zsúfolásig tömve volt kisebb-nagyobb lemezszekrénnyel. A különböző típusú váltó- és pályaszakasz vezérlők egy csoportban várakoztak az ellenőrzésre. A magyar ellenőrző intézet után a minősítést az oroszok folytatták. A féléves terv teljesítése fontos volt, nem teljesítését elképzelhetetlennek tartotta a gyári vezetés, különösen túllihegte volna ezt a gyári párttitkár.

• Hogy haladtok? Egyezik a dokumentáció a kivitelezéssel? -kérdeztem a MEEI mérnökét.
• Eddig semmi gond! Te voltál a berendezés felelős tervezője?
• Igen! Az általad is ismert csapattal irányítottuk a gyártást! Elhoztam az importkiváltások jegyzékét, amit a legutóbb bevizsgáltatok, az a Siemens vezérléshez szükséges rövidzárvédelemmel ellátott tápegység. Tegnap teszteltétek.
• A műhely pletyka terjeszti, hogy a mérnökgárdád gyártott le csaknem százat.
• Nem pletyka, mert igaz, VGM tagok mérnökei szerelték és vizsgálták be. A dokumentációját a tőkés importkiváltás mappába tettem.
• Köszönöm, majd megnézem! Ha valami hiányzik a rajzokból, majd üzenek.
• Rendben, megnézem az oroszokat mit csinálnak, hogy haladnak. Szia.
• Szia. -jött az átvevő válasza.
• A csarnok ellenkező részébe kellett mennem. A süllyeszthető pályaszakasz vezérlőszekrényét vizsgálták. Már bemutatták az átvevőket, látásból ismertük egymást, de tolmács kellett a beszélgetéshez.
• Hogy haladnak? -kérdeztem a tolmácsot.
• Eddig nem volt gondjuk! Tetszik nekik a sok francia és Siemens alkatrész, örömmel bíbelődnek vele.
• Hoztam az importkiváltás mappát és a lefordított dokumentumokat.
• Rendben, tedd le, majd hozzátesszük a többi rajzhoz.
• Kérdezd meg Szását, van valami gondja a minőséggel? – fordultam a tolmács felé.

A gesztusaiból és a barátságos hanglejtéséből és persze néhány ismert orosz szóból tudtam, hogy nagy minőségi problémája nincs.

• Nincs problémája, azt ígérte, hogy műszak végére eldől az átvétel, de már most megígérheti, hogy nem lesz gondja.
• Mond neki, …. köszönöm! – közben ránéztem az órámra, bő egy óra volt a munkaidőből.

Visszasétáltam az osztályra. A dokumentumok átadási példányai már az irat fűző dossziéba rendezve sorakoztak az osztályvezető asztala előtt. A külső borítón a tartalomjegyzék, benne minden rajz A4-es formátumra hajtogatva. Csak a dátum melletti nyomtatott nevem fölötti szignóm hiányzott. Amikor beléptem az ajtón, a csoportom minden tagja kíváncsian nézet rám. Vártam így ideig, majd lógó orral mímelt csalódást kényszerítettem az arcomra ezt mondtam.

• Átvették!
• Az orosz is? – kérdezte Péter.
• Igen, ígéretet kaptam, hogy munkaidőnk végén aláírja az átvételt.
• De hülye vagy, már azt hittem bebuktuk! -mérgelődött Marika a rajzszerkesztő.
• Ha tényleg aláírja, mindenki a vendégem! Egy körre! – mondtam.

Az utolsó mondatot már az osztályvezető és a főmérnök is hallotta.

• Hova megyünk inni? – kérdezte a főmérnök.
• Átvették a konvejor csoport berendezését a MEEI és az oroszok is. – dicsekedett Péter.
• No ezt akkor hiszem el, ha az átvételijegyzőkönyvet itt az asztalomnál mindenki aláírja. -volt az osztályvezető válasza.
• A festőberendezés csoport is jöhet? – kíváncsiskodott Jani.
• Jöhet, még az ellenőrzés csoportja is. -válaszoltam.

Nem csalódtam az átvevőkben. A munkaidő befejezése előtt, először a MEEI mérnökei írták meg a minősítő iratokat, majd az oroszok engedélyezték a kiszállítást. A dokumentációt kocsira tették és a csomagolók levitték a csarnokba. Hatalmas faládák sorakoztak az udvaron. Targoncák futkároztak közöttük, fóliázták a szekrényeket, a ládába téve, kitöltő anyaggal mozgásukat fixálták. Mire blokkolás után elindultunk a gyár kijárata felé, csaknem befejezték.

• Találkozunk a Csaba sarokban! – kiáltottam.

Majdnem mindenki szólt, hogy ezt nem hagyhatja ki. A vállalati busszal mentünk a városközpontba, néhány lépésre volt a kijelölt presszó. A város egyik legpatinásabb szórakozóhelye volt. Színészek, tanárok, mérnökök, orvosok kedvelt helye. Szerencsénk volt, kora délután, talán fél öt lehetett, egy-két vendég volt, de az is a pult mellett beszélgetett. A pincérnőhöz mentem.

• Többen jövünk, leülhetünk egymás melletti asztalokhoz?
• Igen! Csak nyugodtan!

És már indult is a bejárattól jobbra lévő asztalok felé.

• Ezek az asztalok mind szabadok! Hányan lesztek?
• Ha mindenki eljön, aki mondta, akkor leszünk húszan huszonöten?
•  Itt elfértek? Névnap vagy szülinap?
• Nem ez munkahelyi dolog! Átvették az egyik berendezésünket.
• Az remek! Jó szórakozást.
• Kérhetek még valamit?
• Igen?
• Az első italt mindenkinek én fizetem, és szeretném kifizetni! Lehet arról szó, hogy azt külön számlázd?
• Szóval te vagy az ügyeletes balek!
• Így is lehet mondani!
• Persze lehet.

Sokan eljöttek. Amikor már mindenki előtt ott volt az első kőr, feláltam.

• Igyunk a sikeres átadásra és a konvejorosok kiváló munkájára! Egészségünkre!
• Egészségünkre.

Az ital megtette a hatását, oldottabb lett a hangulat, lassan megtelt a helység sűrű cigaretta füsttel, és az italok savanyú kocsmaszagával, zsongással, mert mindenki egyszerre akart beszélni. Amikor már a főmérnök és az osztályvezető után a többi csoportvezető is rendelt, óvatosan felálltam, szóltam az asztalnál ülőknek, hogy

• Eddig szólt az engedélyem! Mennem kell!

Péter rám nézett, láttam ködös volt a szeme, kissé elcsúsztak a mássalhangzói az imbolygó artikuláció útvesztőjében. De tudott válaszolni

• Jó!

Tudtam legközelebb már nem emlékszik meddig voltam! Még a főmérnöknek és az osztályvezetőnek kell szóljak.

• Szevasztok!

Mondtam és nyújtottam a kezem a főmérnök felé.

• Már mész?
• Igen!
• Így nem leszel nagyfőnök, ha nem iszol a társasággal!

Nyújtotta felém a kezét!

• Hát, ha ez lesz a baj, akkor lemondok róla.

Válaszoltam, miközben kezet fogtam az osztályvezetővel. Hatóra lehetett mire, hazaértem.

• Késtél! – állapította meg a feleségem.
• Igen, átadást ünnepeltük a Csaba sarokban.
• Egy TV -t jelentettek javításra, postai levelezőlapodon jött!
• Kösz, letusolok és elmegyek megnézem!

Megnéztem rajta a címet és a készülék típusát, a 80-as években két gyártó készített tévét, alkatrészük majdnem azonos volt. A hangja nem volt. A sajátomból kivettem a szükséges elektroncsövet, mivel előző nap hasonló problémával javítottam, és nem pótoltam a készletem. 

• Kivettem a TV-ből a csövet! Majd jövök!
• Már megint! Siess a mesére vissza, mert a gyerekek sírnak, ha nem látják!
• Rendben, sietek!

Sikerült visszaérnem, és nem használtam fel, de a kapott díj részben fedezte a délutáni nagyvonalúságom. Már vacsora után, a híradó alatt szólt a feleségem.

• Holnap gyermeknap lesz a Sportcsarnokban! Elviszed a gyerekeket?
• Igen! Mikor kezdődik?
• Délelőtt! Nekem könyvvizsgálói vizsgám lesz, kedden. Arra kell készüljek!
• Jó elviszem őket! Hogy állsz?  Felkészültél?
• Hogy állok? Sehogy! Rengeteg az anyag, ezt csak abbahagyni lehet, nem felkészülni!  Éjszaka is tanulnom kell!
• Remélem kedden este már lazíthatsz!

A feleségem a konyhába vonult tanulni, a gyerekek a szobában várták a mesét. Mostanában én olvasom, a TV mese után. Általában Benedek Elek egy rövidebb meséjét, de ez alku kérdése, mert jön a kérdés

• Hány oldal?

Amire illik őszintén válaszolni. Az esti meseolvasást még én is élvezem, pedig már többször felolvastam őket, azt vettem észre, hogy a hangos olvasás javított a beszédkészségemen, érthetőbb artikulációt fejlesztett ki és színészi képességfejlesztőként is működött.

Másnap a szokásos rutinszerűséggel indult a nap, reggeli, mosakodás, fogmosás, öltözködés. A sürgés-forgás közben a fiam követett és még mindig pizsamában volt.

• Te nem készülődsz? -kérdeztem tőle.
• Apa, had ne menjek! Nem vagyok olyan kicsi már! Inkább a srácokkal bicajozunk a tömbök között.
• Jó, maradj itthon, de maradj a tömbünk közelében.
• Ok apa, megígérem. -és már felöltözve fordult ki a lakásajtón,  boldogan, dübörögve szaladt le lépcsőn a földszintre.

Néhány perc után előttem álló kislányom nevetve nézett fel rám és már jött is a kérdése.

• Apa, mikor indulunk?
• Mehetünk, köszönjünk anyának!
• Szia anya.

Köszöntünk egyszerre és zártuk a bejárati ajtót. Helyijárattal mentünk, a busz a tömb előtti megállót 20 percenként érintette, így sokat nem kellett várni. A városi sportcsarnok a harmadik megálló volt, gyorsan odaértünk, 10 perc lehetett a kezdésig. A bejáratnál eligazítottak, a tornaterem alacsony padjai sorakoztak a küzdőtéren, ami a szülői leülésre csak megfontolt mutatvány után sikerült. Kinéztünk egy elsősori helyet, közel a kialakított színpad előtt. Hosszú várakozó percek következtek. Mögöttünk többször felhangzott egy-egy kíváncsi számonkérő gyerekhang.

• Mikor kezdődik márt?

A hosszú várakozás már kínossá vált, a gyerekek egyre türelmetlenebbek voltak. A rendezők és a szereplők a színpadon és előtte sietve rohantak egymás mellett és után, mintha kergetnék volna egymást. Egy ilyen csoportos üldözéskor kérdezte meg édesapját a mögöttünk ülő kisfiú.

• Apa, mikor kezdődik?
• Nem tudom kisfiam! Ezek kóvályognak itt, mint kacsafos a levegőben!

 Jött a válasz és a lányom meglepett tekintete. Odahajolt a fülemhez, kis kezével eltakarta a száját és súgva kérdezte.

• Apa hallottad milyen csúnyát mondott a bácsi?

Rögtönöznöm kellett, valahogy úgy kellet feloldanom a problémát, hogy az elhangzott mondat nem is olyan csúnyabeszéd, csak illetlen. Ezért a válaszom igen kézenfekvő volt.

• Én gólyával ismerem!

A meglepett arca leírhatatlan. Volt benne egy kis csalódás, csodálkozás, de a legmeglepőbb az a huncut megértés, amit a mosolygó szeme árult el.

Évek alatt szállóigévé lépett elő családunkban ez a mondás, amikor a pontatlan választ helyesbíteni kellett.

• Tudom, gólyával ismered.