Klikkelj a A hatvanhárom nap - Gyula, 1566 címre. Jó szórakozást.
Alkalmazd a FELOLVASÁS lehetőségét! Egér jobb gomb klikk után a legördülő ablakban keresd meg!
Részlet J.Z.Mann: A hatvanhárom nap -Gyula, 1566 című regényből. Az első két fejezet itt olvasható.
Közel háromszáz oldalon olvashatod a korabeli leírást
Útonállók
Április volt. A tél már visszahúzódott a hegyek közé, de nyoma ott maradt a dombok között összegyűlt olvadékvízben, a felázott földben és az alkonyatkor fel-feltámadó, csípős szélben. A Partium útjai nem tartoztak a biztonságos régiók közé. Erre a vidékre többen is igényt tartottak, s ahol sok az úr, ott az utazó ritkán lehet nyugodt; a hadak vonulása után elpusztult táj, a félelem és a rettegés volt a kóbor fegyveresek hagyatéka.
A hegyről magányos lovas ereszkedett le az aradi úton. Messziről alig látszott többnek, mozgó, szürke foltnál; a lemenő nap lovát és lovasát egyforma hamuszínben formázta meg. Lassan haladtak a mocsaras tisztáson az erdő felé. A ló poroszkálva, nagy óvatossággal emelte lábait így haladt a dombok között megrekedt víz és a süppedő sár között. Hátán az ember lehorgasztott fejjel, előre bukó vállal ült a nyeregben, mintha mindegy lenne hova vezeti az út.
Pedig nem a nyugalom ernyesztette testét, hanem a kimerültség. A ló is elfáradt a hosszú nap végére. Kora reggeltől vitte terhét, patái minden lépésnél egyre nehezebben szakadt el a cuppanó sártól. Amikor végre szilárdabb talajt érzett maga alatt, fejét leszegte, nyakát előrenyújtotta, és megkönnyebbülten kapaszkodott fel az enyhe emelkedőn.
A lovas közben meg sem mozdult.
Feje a mellére bukott, keze lazán tartotta a szárat. A távolból figyelő azt hihette, hogy alszik. És nem is tévedett volna: valóban elnyomta az álom.
A kutya határozott vakkantása mégis úgy rántotta vissza a jelenbe, mintha csak egy pillanatra hunyta volna le a szemét. A ló megállt, lovasa a nyakára billent, de nyomban éberen egyenesedett fel. Néhány tíz ölre tőlük egy kuvasz állt, fejét Arad felé fordítva. A lovas arra nézett, amerre a kutya figyelt, de a dombhajlaton túl még nem látott semmit. Csak az utat, amely kanyarogva emelkedett a magasabb földhát felé.
Leereszkedett a nyeregből, eligazította a lótakarót, meghúzta a lazább szíjakat, majd gyors, megszokott mozdulatokkal végig nézte fegyvereit. Két kardját a hátán függő hüvelybe tette, övébe fokost és rövid tőrt szúrt, megemelte a lándzsákat, hogy akadály nélkül kijárnak-e a tartóból. Jobb oldalon ott függött az összeszerelhető íj és a tegez, bal oldalon az ökölpajzs. Mire visszaült, már nem a félálomban vánszorgó utazó ült a nyeregben, hanem egy éber harcos.
Rövidet füttyentett. A kuvasz a közeli bokorba futott, s úgy lapult meg benne, mintha a föld nyelte volna el. Ekkor már a lovak dobogása is felhallatszott a domb felől.
A lovas bal karjára csatolta a pajzsot, jobb kezébe vett egy lándzsát, majd lovát a közeledő hang irányába fordította. A mén mélyet horkantott. Fáradtsága mintha egyetlen pillanat alatt tovatűnt volna. Megfeszült a nyaka, fülei előre szegeződtek, orrcimpája kitágult. Gazdája előrehajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit. A ló izgalma csökkent, de figyelme nem lankadt.
Nemsokára öt lovas bukkant elő a tisztás szélén. A szürkület az arcukat elmosta, de a mozgásuk, szedett-vedett öltözetük és összevissza lószerszámuk már messziről elárulta, miféle népség. A végeken zsoldban álló harcoló katonák nem ilyenek. A mozdulatlanul várakozó lovast meglátva felé vették az irányt, majd hajítási távolságon kívül megálltak.
Kiabálni kezdtek. Előbb törökül, aztán tatárul, románul; végül egyikük magyarra váltott.
– Hé, te! Ki vagy, és mit keresel itt?
A lovas csak felé fordította a fejét, és végig mérte a beszélőt. Nem felelt.
– Tudsz magyarul, vagy kivágták a nyelved?
Most már többen is egyszerre kezdtek rikácsolni, fegyvereikkel hadonászva, lassanként körül fogták az egyedül állót. A megszólaló közben kihúzta kardját, s rántott egyet lova kantárán, mintha ezzel is ijesztgetni akarná a hallgatag idegent.
– Még egyszer kérdezem, koma, merre?
A lovas ekkor szólalt meg először. Hangja nem volt hangos, de úgy vágott végig a tisztáson, mint a megfeszített húr pendülése.
– Komád neked a… Hogy merre, ahhoz semmi közöd. Tűnjetek el az utamból!
A szó után nem maradt helye a további alkudozásnak. A rablók ingerülten kiabáltak egymásnak, majd egyikük harcias ordítással megindult. Kardját magasra emelve vágtatott a lovas felé, s szinte ugyanabban a pillanatban balról egy másik is rátört.
A lovas balra fordította a mént, hogy jobb, lándzsás kezével fogadhassa az első támadót. Felemelkedett a kengyelben, lándzsáját vízszintesen előre szegte, és kivárta az utolsó pillanatot. A rabló túl korán emelte csapásra a kardját. Mikor lova nagy ugrással rájuk rontott, a lándzsa hegye előre lendült.
A találat egy szempillantás alatt eldöntötte a küzdelmet. A támadó lova felnyerített, megbotlott, gazdája pedig elvesztette egyensúlyát. Kardja még vaktában csapott egyet a levegőbe, de már hiába. Ember és ló összegabalyodva zuhant a földre.
A második támadó ekkor ért melléjük. Kardja lecsapott, de a lovas pajzsa felfogta az ütést. Egyetlen gyors mozdulattal kiszabadította kezét a lándzsaszíjból, megfordult a nyeregben, és teljes erejéből a vágtató haramia után hajította a fegyvert.
Tompa döndülés hallatszott. A martalóc felnyögött, teste előrebukott, aztán néhány lépés múlva kicsúszott a nyeregből.
A maradék három egy pillanatig megtorpant, de nem hátrált meg. A vér látványa inkább felbőszítette őket. Káromkodva a legnagyobb termetű mellé húzódtak, s együtt indultak rohamra.
A lovas szembefordult velük, és élesen füttyentett.
A bokorból ekkor ugrott elő a kuvasz. Úgy vágott át a vágtatók előtt, akár a kilőtt nyílvessző. Az egyik ló riadtan hőkölt vissza, hátsó lábaira roskadt, majd hirtelen megállt. Lovasa a lendülettől átbukott a nyakán, és a földre csapódott. Káromkodva tápászkodhatott fel és rohant a kutya után, aki az erdő felé csalta.
Ketten maradtak.
A lovas leoldotta karjáról a pajzsot, kiemelkedett a nyeregből, és teljes erejéből az egyik támadó felé hajította. A forgó pajzs sötét korongként süvített a szürkületben. A rabló fel sem fogta, mi közeleg felé, amikor a találat kiütötte a nyeregből. Oldalra billent, lába fennakadt, aztán a ló néhány vágtaugrás után megszabadult tőle.
Az utolsó martalóc ekkor már egyedül közeledett.
A lovas kihúzta két kardját. Térdével megszorította a mént, és előre küldte. A fekete ló megértette a parancsot. Nyaka megfeszült, teste nekieredt, s már nem pusztán vitte gazdáját, hanem maga is harcba indult. A másik ló idegesen kapkodta a fejét, vágtája megbomlott, mielőtt még találkoztak volna.
Az ütközés pillanatában a fekete mén féloldalról nekiment. A soványabb ló megingott, lába kicsúszott alóla, a következő pillanatban már oldalára dőlve sodorta le lovasát a földre.
A győztes mén néhány lépés után méltósággal megállt. Gazdája leszállt a nyeregből.
A tisztáson hirtelen nagy lett a csend. Csak a sebesültek nyögése, a lovak fújtatása és a kutya távoli morgása hallatszott.
– Ügyes vagy, Lógó! – mondta a lovas, és megpaskolta a mén nyakát.
A kuvasz is visszaért, leült melléjük, és várakozva nézett fel.
– Te is, Talpas.
A simogatás után a lovas a még mozduló rablókhoz lépett. Ketten maradtak életben annyira, hogy értsék a szavát.
– Fölállni!
Az egyik feltápászkodott, a másik csak nyögve próbált megmozdulni.
– Ne bántson, vitéz uram! Az Isten is megáldja! – könyörgött az álló.
A lovas végig mérte.
– No lám. Magyarul is tudsz, és még Istenben is hiszel. Akkor figyelj! A lovakat és a fegyvereket szedd össze, tedd ide. A holtakat eltemetitek. A sebesült társaddal pedig úgy bánsz, ahogy emberrel szokás.
Míg a rabló reszketve engedelmeskedett, ő körbejárta a csata helyét. Egy halotton már nem segíthetett. Egy másik még élt; a karjából szivárgó vért szíjjal szorította el. Mire visszaért, a használható lovakat összeterelték, a fegyvereket egy kupacba rakták.
– Egyik társatok még életben van. Ott hagytam egy tőrt. Ha kiégeted a sebét, talán megmarad. A holtakat temesd el.
Azzal közös vezetőszárra fogta a megszerzett lovakat, a fegyvereket felmálházta rájuk, és gyalog megindult az erdő felé. Addigra a sötétség végképp összezárult a dombok között. Az út keskeny, kitaposott nyomban vezetett a fák közé, és hamar elnyelte őket a sötétedő erdő.
Bent csak a száraz ágak reccsenése, az avar zörrenése és a fiatal, induló tavaszi lomb halk suhogása hallatszott. Talpas hol előre szaladt, hol visszatért hozzájuk, Lógó pedig fáradtan, de engedelmesen húzta maga után a többi lovat.
Egyszer csak a mén fölkapta a fejét. A kutya balra ugrott ki az útról, megállt egy alig látható ösvénynél, és visszanézett gazdájára. A lovas előbb nem értette, mit akar, aztán ő is megérezte a levegőben a füst szagát. A sötétségen túl kutyaugatás hallatszott.
Arra fordultak. Nemsokára billegő fáklyafény derengett fel a fák között. A lovas megszorította a vezetőszárat, és hangtalanul indult tovább a fény felé.
A kovács portáján
Az ösvény nem sokkal később egy tisztásra vezette őket. A fák közül kilépve Karl meglátta a tanyát: széles udvar, gerendakerítés, a kapu mellett billegő fáklyafény, odabentről pedig olyan dühös kutyaugatás hallatszott, mintha legalább fél falu őrizné a portát.
Talpas előreszökkent, de a kerítés mögül máris a házőrző rontott felé, acsarkodva, vicsorogva. A kuvasz megtorpant. Szőre a nyakszirtjétől a farka tövéig felborzolódott, de nem hátrált; megmerevedve, mélyről feltörő morgással mutatta meg fogait.
– Vissza, az anyátok hétszentségit! – ordított ki egy férfihang az udvarból.
Valami röppent a sötétben, egy rög vagy száraz földdarab, és puffanva csapódott a kutyák közé. Az egyik felvinnyogott, a másik hátrébb húzódott. Még morogtak ugyan, de már tisztes távolból.
A kapu mögül ekkor kilépett egy zömök, erős vállú férfi. Fáklyát tartott a kezében, s hunyorogva nézett végig a sötétből előbukkanó idegenen, a lovakon, majd a kuvaszon.
– Mi járatban errefelé, atyafi? – kérdezte. – Eldugott hely ez. Erdő, mocsár, és alig járta utak. Ember ritkán talál ide.
Karl egy pillanatig hallgatott. Az atyafi megszólítás sértette a fülét, de nem mutatta. Inkább a gazdát mérte végig. Nem látszott félénk embernek, de ostobának sem.
– Az utamat keresem vissza – felelte végül. – Néhány hőbörgő eltérített róla. Velük tovább tartott a beszélgetés, mint szerettem volna, és rám sötétedett. Éjszakára szállást kerestem az erdőben, amikor a kutyám megérezte a tüzed füstjét.
A férfi még néhány pillanatig nézte, aztán lassan bólintott.
– Ha így áll a dolog, kerülj beljebb. A falu Elek, én pedig Vida György vagyok, a kovács.
Kinyitotta a kaput. Talpas lépett be elsőként. A házőrző újra nekibátorodott, és vicsorogva rohant felé, de amint közelebb ért, meglátta, kivel van dolga. Talpas egyetlen mozdulat nélkül, mereven állva nézett rá. A másik kutya farkát behúzva, nyüszítve fordult vissza, és eltűnt a közeli szalmakazal mögött.
György morgolódva mondta.
– No, látom, a te kutyádnak nem sok barátja akad errefelé.
Karl csak ennyit válaszolt:
– Nem is keresi őket.
A porta tágas és rendezett volt. Bal kéz felől a lakóház húzódott, jobbra a kovácsműhely, távolabb a magtár és a szérű, szemközt pedig az istállók sötét tömbje zárta le az udvart. Nem gazdag hely benyomását keltette, de szegénynek sem látszott; inkább olyannak, ahol a gazda tudja, mi hol van, és mire való.
– Előbb lássuk el a lovakat – mondta György. – Az ember ráér utána is.
Karl bólintott. Ez a beszéd kedvére volt.
Az istállóban félhomály fogadta őket, szénaillat, állati pára és tompa dobbanások. Karl mindenekelőtt Lógóról szedte le a málhát. A mén némán tűrte, ahogy gazdája végig simítja, lecsutakolja, és aprólékosan átnézi, nem érte-e sérülés. Csak mikor megbizonyosodott róla, hogy a ló ép, akkor vezette be az üres karámba.
György közben a többi lovat nézte.
– Ezeket ma szerezted? – kérdezte.
– Mondhatjuk így is.
A kovács végig futtatta kezét az egyik soványabb állat nyakán.
– Véznák, de nem rossz csontúak.
– Reggel napfénynél többet tudunk róluk – mondta Karl.
A lószerszámokat a fal menti tartóra akasztották, vizet húztak, abrakot ellenőriztek, aztán visszamentek az udvarra. Mire kiértek, az asztal már meg volt terítve. Egy asszony tűnt el éppen hangtalanul a ház felé, mintha nem akarná megzavarni a férfiakat.
– A feleségem, Ana – mondta György. – Ritkán van vendégünk errefelé.
Az asztalon sült hús, szalonna, kenyér, hagyma, uborka, gomolya és egy köcsög aludttej várta őket. Karl gyomra erre már erősebben figyelmeztette az egész napos útra, mint az illem engedte volna.
– No, ez már asztal – mondta.
György elégedetten vigyorgott, előhúzott egy kulacsot, és Karl felé nyújtotta.
– Egészségünkre!
– Egészségünkre. Gesundheit! – felelte Karl, és nagyot húzott belőle.
– Szilvórium – állapította meg, mikor visszaadta. – Nálunk is főzik Erdélyben.
– Nálunk meg a kocsmáros minden gyümölcsöt kiéget, ami még nem ecet – legyintett György. – Ne vesszen kárba, az az ő bölcsessége.
Leültek, és egy ideig nem is sokat beszéltek. Az éhség nagyobb úr a szónál. Talpas és az a házőrző, amelyik nemrég még vicsorogva rohant rá, most már békésebben sündörgött az asztal körül, lesve, hullik-e csont vagy falat.
Csak, amikor az első nagy éhségük csillapodott, törte meg újra a csendet a kovács.
– Ahogy a ruhádat, lovadat és fegyveredet nézem, nem akármilyen ember vagy. Katona?
Karl megtörölte a kezét a kenyér belével, aztán a kupájáért nyúlt.
– Zsoldos.
György felvonta a szemöldökét.
– Azt mondják, jó mesterség. Ha fizetnek.
Karl szája sarkában halvány mosoly mozdult.
– Ez a része igaz. A másik meg az, hogy néha nem fizetnek, néha későn fizetnek, néha meg azt várják, hogy az ember addig se haljon éhen.
György felnevetett.
– Ez már inkább mesterségnek hangzik. És honnan jössz?
– Erdélyből. Barcaságból.
– A neved alapján azt gondolnám, szász vagy.
– A nevem Karl Hermann von Burcia. A vérem már kevertebb ennél. Katonacsaládból származom. Apámtól és más mesterektől tanultam, amit tudok.
György lassan bólintott. Nem kérdezett rá többre mindjárt, s ezzel Karl szemében nőtt valamelyest.
– A harcnak is megvannak a maga mesterfogásai – mondta a kovács. – Ahogyan a vasnak is. Nem mindegy, mikor lágy, mikor kemény, mennyi ideig tartom a tűzben, és mikor verem rá a kalapácsot. Aki ezt nem érti, elrontja az anyagot. Aki meg érti, az többet hoz ki a vasból, mint más ember.
Karl a férfira nézett.
– Akkor jó kovács lehetsz.
György vállat vont, de látszott rajta, hogy jólesik neki a szó.
– Annyira talán, hogy ne szakadjon le a patkó annak, aki nálam vereti fel.
Ezután bort is hozott. Nem sokat, csak annyit, amennyi jóllakottság mellé még illik. Csendesebben ültek tovább, mint az imént. Az udvar fölött egy darabon kitisztult az ég, a felhők közül néha előbukkant a hold, és ilyenkor sápadt fény siklott végig a kerítésen meg az istálló tetején.
Végül György felállt.
– Jó éjszakát. Odabent is akad hely, ha kell.
Karl megrázta a fejét.
– Köszönöm, de inkább idekinn maradok. Hosszú nap volt. Jobban esik a levegő.
– Ahogy akarod. A kútnál van víz. Hozok szappant, törülközőt. Az ágyad a verandán megvetve.
Nem sokkal később mindent odakészített neki. Karl magához vette a tarisznyáját, elment a kúthoz, és a nap melegétől langyossá vált vízzel alaposan lemosta magáról az út porát, az izzadtságot és a nap maradékát. Az inget és a kapcát kimosta, kicsavarta, majd egy faágra terítette. Fegyvereit, páncélingét és csizmáját gondosan maga mellé készítette a verandán.
Talpas eközben szorosan a nyomában maradt, aztán mikor Karl végre lefeküdt a friss szalmaágyra, a kutya is letelepedett mellé, fejét két első lábára hajtva.
Karl a hátára feküdt, és felnézett az égre. A felhők lassan vonultak keletről, s közöttük olykor fölragyogott egy-egy csillag. Az udvar már elcsendesedett. Az istállóból néha hallatszott egy ló dobbantása, egyszer egy malac sivított fel álmában, aztán újra csend lett.
A hosszú nap végre elengedte.
Karl lehunyta a szemét, és ezúttal már nem a nyeregben érte utol az álom.
Szavazás
Tetszik a könyv? Lájkolj az általad választott szövegre! Kösz...
Igen, e-book formában megrendelném (20)
Igen, nyomtatott kiadást szeretnék (16)
Összes szavazat: 36