ÚJ RÉSZEK A KÖNYVBŐL

Az év utolsó hónapjában vagyunk. A Birodalmi Kamarai Tanács összehívása még nem történt meg. Szokollu Mehmed nagyvezír Szulejmán szultánhoz sietett. Szerette volna megbeszélni a Birodalmi Tanács összehívásának időpontját, a császári nagykövetek fogadását, valamint a Magyar Királyság területi vitáinak jelenlegi állapotát. A Szultáni Kapun (Babi Hümájun) lovagolt át a külső palota első udvarában az Ezred térre. Egy háromszáz öl hosszú, fákkal szegélyezett út kötötte össze a második kapuval. Ezen a hosszú úton haladtak végig a győztes szultánok is, aranyveretes lószerszámokkal díszített paripájukon lovagolva egy győztes hadjárat befejezésekor. Az út egyik oldalán a palotának szükséges tűzifatárolók, gyékényfonatszőnyeg-készítők műhelyei, fürdők, kórházak és istállók álltak, minden, amire a palotában szolgálóknak szüksége volt. Ezekhez a fallal körülzárt épületekhez kisebb kapukon keresztül lehetett bejutni. Ezzel ellentétes oldalon a palotaőrség épületei álltak; itt állt a Szent Irén-templom, amit fegyver- és lőporgyártásra (dzsebeháne) alakítottak át. A palotaőrséget látták el innen lőfegyverrel és munícióval. Hamar megtalálható a pénzverde hatalmas területe is. Az udvar északkeleti részén van a Palota-fok (Szarajburnu), ami egy hegyfok, a kivégzések helyszíne. Lejjebb, egy eldugott részen található a Hóhérkút, amelyhez rémtörténetek kapcsolódnak, ám ez a hiedelem a szolgalelkű alattvalókban tovább erősödik, így a szultáni udvar nem cáfolja, hanem inkább táplálja azt. A sok történet közül legismertebb az, hogy a hóhér a kivégzés után itt mosott kezet, vagy hogy a kivégzőkard, pallos vagy bárd pengéjéről itt mosta le a vért, ennek tudható be, hogy a kút vize olyan sötétnek tűnik, ha fentről belenéz valaki.

A második udvarba a Béke kapuján lehet bejutni. A kapu két csúcsos torony között, márványlapokkal kirakott fala fehéren izzott a napsugárban. A vastag fal kapu fölötti hídján lőrések nyílnak a védelemhez szükséges méretben, közepén egy félholdas zászlóval; minden lőállásban egy-egy őr állt. A nagyvezír előtt kinyílt a kapu, a Díván téren lovagolt át. A teret a palotakórház, egy cukrászda, a janicsárlaktanya és az udvar északi részén sorakozó konyhák határolják. Az udvar legfontosabb épülete a Díván-palota és az Igazság tornya. Míg az előbbi az uralkodói tanácsot befogadó Oszmán Birodalmi Tanács üléstermei voltak, addig az Igazság tornya egy szűk bejáratú torony, melyből a szultán rálátott az első udvarra. Innen adott jelzést a kivégzésre, vagy nyújtott kegyelmet az elítéltnek.

Szokollu Mehmed nagyvezír megérkezett, leszállt lováról. A Hárem bejárati folyosókapuja előtt átadta a gyeplőt egy fekete eunuchnak. Az eunuch távolabbra vezette a lovat, kikötötte az erre kialakított helyre, ellátta abrakkal és levette a nyergét. Majd gyors mozdulatokkal, szalmacsutakkal a kezében, átdörzsölte a nyereg helyét, végül friss vízzel kínálta. Az érkező egy másik szolgát utasított:

– Szólj a szultánnak, fontos a megbeszélésünk! – az eunuch meghajolt és elsietett.

A nagyvezír körbejáratta tekintetét az ismerős épületeken. Sokat állt és várt itt bebocsátásra. Ismerte a tér minden külső zugát: a Díván-palotát az Igazság tornyával, a mellette lévő Hárem nyitott folyosójának bejáratát, sőt lejjebb a harmadik udvar Boldogság kapuja nevű bejáratát is. Az eunuch tért vissza:

– A szultán várja Önt, kegyelmes nagyvezír! A Belsőudvarban (Enderun) tartózkodik.

Szokollu Mehmed átment a Hárem folyosóján. A szultán kapuja (Hünkjár kapiszi) közeli ajtón elhagyta az épületet, a Hárem konyhája elé ért, majd onnan a negyedik udvar felé vette az útját. Kilépett a Hárem-kapun, a negyedik udvar Enderun részében találta magát. A park felé indult. A kikövezett úton erőteljesen hallatszott lépteinek koppanása; most jutott eszébe, hogy vasalt saruját csendesebbre kellett volna cserélnie, ugyanis nem tudta, mennyire idegesítő ez a hang a szultán számára. Tovább haladt, de egy másik kopogó hangra lett figyelmes.

– Fapapucs hangja! – dörmögte maga elé.

A hang felé vette az irányt, az Enderun park egyik félreeső, nyitott pavilonja alól jött. A pavilont két oldalról lezáró épület falai még jobban felerősítették a kopogást. A park sűrű növényzete, a fák és bokrok, valamint a termetes, magas virágok takarásából a kopp... kopp-kopp, a sétáló lábak mozgó hangja távolodva halkult, majd csend lett.

– Ezt le lehet dobolni! – hallatszott a pavilon felől.

Néhány pillanat múlva újra hallatszott, de most már más ritmust adó ütemben: kopp-kapa, és újra: kopp-kapa. Az egyik lábbal elindulva nyerte a „kopp” -ot, amit két gyors lépés követett váltott lábakkal, ez adta a „kapa” ütemét.

– Akkor nézzük háromszor! – hallatszott a biztatás.

Több sikertelen próbálkozás után: kopp-kapa, kopp-kapa, kopp-kapa – a fapapucs sarkának kopogása ritmikusan hangot adott.

– A végén még egy koppal le kell zárni!

Most már megvolt egy sor ritmusa, ami így hallatszott: Kopp-kapa, kopp-kapa, kopp-kapa, kopp.

– Most hozzárendelem a szavakat! – mondta lelkendezve.

– Fá ilátun, Fáilátun, Fáilátun, fá ilün – hallatszottak a versritmust adó szavak.

Ekkor ért oda Szokollu. Szulejmán az utolsó ritmust mondta el, de már a nagyvezírre nézve. Az üdvözlését sem várta meg, így szólt:

– Hallottad? A következő verseim ritmusát kopogtam le a papucsommal! – mondta mosolyogva. – Olyan, mint egy tánclépés! Ütemezi a verset!

A nagyvezír mélyen meghajolt. Szulejmán a kezét nyújtotta üdvözlésképpen Szokollu felé, aki letérdelés nélkül megcsókolta a kaftán ujjának hajtókáját. Majd mentegetőzve megszólalt:

– A költőket csak olvasom, szeretem a jó verseket. Szultánom minden versét szívesen olvasom.

– Költőként köszönöm az elismerő szavakat, de gondolom, nem a költészetről akarsz velem beszélni! – faggatózott Szulejmán.

– A császári követség miatt jöttem! Több hónapja várják a meghallgatásukat. A megbízólevelüket átvettem.

– És mi az akadálya a meghallgatásuknak?

– Az a tény, hogy a benne foglalt kötelezettségeket nem tudják teljesíteni. II. Miksa császár engedélyező okirata nélkül. Csak ígérgetnek!

– Mit vállaltak?

– Vállalták az elmaradt adó megfizetését, Erdély várainak visszaadását és az egri és gyulai portyázó csapatok megfékezését.

– Gondolom, te már eldöntötted, mit szeretnél! Halljam!

A szultán elindult a pavilon egyik alacsony kanapéja felé, és leült a párnák közé. Ránézett a nagyvezérére, és a vele szemben lévő párnára mutatott. Most már ülve folytatták a megbeszélést.

– Igen, fenséges szultánom, van elképzelésem! A türelmünknek is van határa. Az elmaradt adó és az elfoglalt várak miatt indítsunk tavasszal hadjáratot a magyar területek ellen. Csak úgy tudjuk az északi határ menti területek rendjét megtartani, ha határozottan lépünk fel. Allah segítségével és a te kardoddal sikeres hadjáratot vívhatunk.

– Igen, igazad van! Európa Szulejmán szultán erejének csökkenését, kardja megkopását és harci kedvének hanyatlását tapasztalva úgy vélte, elfáradt. Kényszeríteni kell II. Miksát, hogy a békeszerződést be kell tartania. Hívd össze a Birodalmi Tanácsot! Ha nem kapunk hírt a várak visszaadásáról, illetve az adóról, úgy a két nagykövetet és embereiket le kell tartóztatni. Bécsbe csak akkor térhetnek vissza szabadon az Oszmán Birodalomból, ha a császár betartja az ígéretét. A letartóztatás mellett a császárság elleni hadjáratra is szükség van, melyet én vezetek, és a bécsi udvarnak küldünk. Meg kell őket is leckéztetni, mint ahogy Máltával tettük.

– A legközelebbi, jövő keddre tehetjük a meghallgatást – javasolta a nagyvezér.

– Rendben! Legyen így! – hagyta jóvá Szulejmán.

– Fenséges uram! Engedélyeddel távozom! Szelám alejkum (Béke legyen veled)! – köszönt el a nagyvezér.

– Ve alejkum szelám (Neked is legyen béke)! – válaszolta Szulejmán.

A nagyvezír távozáskor is megcsókolta a kaftán ujját, akárcsak érkezéskor.